35. rész

Sziasztok.!! Először is tudom, hogy -rengeteget- késtem és ezt nagyon sajnálom. Másodszor pedig, tudom, hogy rövid rész lett, de..na jó ezt nem tudom megmagyarázni, ez így sikerült. Remélem tetszeni fog nektek. Iratkozzatok fel, komizzatok, pipáljatok, azaz hagyjatok valami nyomot magatok után. Jó olvasást.!!
                                                                                           Petra xx"

35. rész
Ashley szemszöge:
Sok minden történik velünk életünk során, amire nem szívesen emlékszünk vissza, de ezek is ott vannak a szívünk egyik rejtett zugába. S ha előkerül egy tárgy, egy hely, vagy éppen egy személy, akkor emlékeink megrohamoznak. Nem tudunk mit tenni. Hisz a jó és a rossz dolgok miatt vagyunk azok, akik most vagyunk. Ha valami csak egy kicsit is másként is történt volna, nem biztos, hogy ilyen személyiségünk lenne. Nem biztos, hogy ezek a személyek vennének körbe, mint most, s nem biztos, hogy ezen a helyen lennénk. Szóval legyünk hálásak minden dologért, ami életünk során történt/történik velünk. Nem véletlenül találkozol személyekkel, s nem ok nélkül lépnek ki személyek az életedből. Nem mindegy, hogy valaki csak sodródik az árral, vagy éli is közben az életét. És nem mindegy, hogy a sarkon jobbra vagy balra fordulsz. Mert minden okkal történik.
Az, hogy Samet elrabolták az én hibám. Hisz évekkel ezelőtt megígértem, hogy soha nem esik baja, mert én majd megvédem. De úgy látszik, hogy még erre sem vagyok képes. Bűntudatom van, annak ellenére, hogy kívül mosolygok. Senkire sem tartozik mit érzek a szívem mélyén. Mindenki azt hiszi, hogy erős vagyok. De ez csak egy álca, hogy megvédjem magam. Kevés embernek nyílok meg. Eddig csak Jessnek, Samnek és Zaynnek sikerült teljesen. Igaz apunak elmondok mindent, de AZT a dolgot még neki sem mondtam el. Félek szembe nézni vele, így inkább úgy teszek, mintha meg sem történt volna, bár ez nehéz. Egy röpke pillanat, emlék is elég ahhoz, hogy felidézze, s hiába akarom visszataszítani az agyam leghátsó zugába, nem megy. Elfelejteni meg nem szeretném, mert azok a dolgok tettek azzá aki vagyok. És büszke vagyok magamra. Már csak az a kérdés, hogy a családom, a barátaim büszkék e rám. Vagy, hogy a kis kori énem büszke lenne e rám? Egyiket sem tudom, de maradjon ez rejtély.
Gondolatmenetemből a csengő hangja zökkentett ki. Tudtam, hogy Jess lent van, így nem mentem le. Gyorsan előkerestem egy táskát, s a gardróbba mentem összeszedni holnapra ruhát. Ma Harrynél alszom és nem tudom mit szeretne, de én minél előbb megszeretném beszélni a múltkor történteket.
-Bejöhetek?-hallottam meg egy hangot az ajtóban.
-Gyere!-kiabáltam ki. Nem telt bele egy percbe már itt is volt mellettem.
-Kész vagy? Mehetünk?-kérdezte, mikor a cipzárt húztam össze a táskámon.
-Igen, csak nem találom a telefonomat.-húztam el a számat, majd kivittem az ágyamra a táskám.
-Megcsörgetlek.-vette elő a saját mobilját és hívni kezdett.-Hallod?? Mert én nem.
-Öhm..izé. Azt hiszem le van halkítva.-haraptam alsó ajkamba, mire elnevette magát.
-Akkor megkeressük.-mosolygott. Bólintottam, majd megkezdtük a keresést. Miközben megnéztem a mosdóban, a szobámban és ez egész emeletet végig kutattam, azon gondolkoztam, hogy mi van ha baja esett. A keresést is elneveztem. Telefon mentő akció. Egy kicsit hülyén néztem magamra, de nem nagyon foglalkoztam vele, csak lementem a földszintre. Megnéztem a nappaliban, de ott sem volt.
-Megvan!-hallottam a konyha felől Harry hangját. Az előbb említett helységbe rohantam és megláttam a göndör hajú fiút a mobilommal a kezembe.
-Hol volt?
-Az egyik szekrénybe.-ráncolta a szemöldökét és átnyújtotta a készüléket.
-Köszi.-nyomtam egy puszit az arcára, majd kimentem a helységből, egyenesen az előtérbe, ahol a cipőm volt. Leültem a földre, majd felhúztam a lábamra a fehér converse-met, s Harry vártam, míg támolyog a konyhából. Nem kellett sokat várnom, mert azonnal ott termett és felsegített a földről. Felkiabáltam, hogy

elmentem, majd kimentem az ajtón, Hazz-val a nyomomba. Kinyitotta az kocsi ajtót, én pedig beszálltam az anyósülésre. Az út alatt nem beszélgettünk, én az utcán elhagyott házakat és embereket néztem, míg Harry az útra koncetrált. Egy piros lámpánál megálltunk, mikor Hazz-val egy pillanatra egybefonódott tekintetünk. Az a csillogás, amit a szemében láttam, levett a lábamról. De nem törhetek meg. Addig nem, míg meg nem beszéljük.

Harry szemszöge:
Sok mindent kell megbeszélnünk. S remélem nem haragszik rám, mert nem szeretném elveszíteni. Ő más, mit a többi barátnőm. Ő nem azért van velem, mert ismert vagyok és pénzem is van. Ismeri az igazi énem, mellette nem félek önmagam lenni. Ilyen lányt meg kell becsülni. De én nem tettem. Csúnyán viselkedtem vele és elhanyagoltam.
-Harry...-suttogta el-elhaló hangon. A házamban voltunk már a kanapén, s egyikünk sem szólalt meg idáig. Ráemeltem íriszeimet és gyönyörű kék szemeibe néztem. Az a csillogás, ami ott volt, elbűvölt. Tudom, hogy tisztáznunk kell a dolgokat, de most még nem. Nem szólaltam meg, vártam, hogy kérdezzen/mondon valamit. De Ő is hallgatott. Néma csendbe burkolóztunk, amit semelyőnk sem tört még meg. Nyugtató volt, mert addig nem kell magyarázkodnom. Hülye voltam.-Ezt nem halogathatjuk. Szeretném tudni, hogy mi történt.
-Tudod sok utálkozó van, akik ismertség nélkül írnak hazugságokat. Lehet, hogy nem vagyunk szentek, de azért jó emberek vagyunk. Az nap amúgy is rossz kedvem volt, ezek az üzenetek miatt is, a másik ok pedig az, hogy amikor pirosat kaptunk, az út szélén megpillantottam az egyik táncos csávót, aki elég feltűnően nyomul rád. Nagyon ideges lettem és nem akartam rajtad levezetni a feszültséget.
-Ezért inkább beárkóztál és elküldtél.-bólintott egyet.-De miért zavar annyira, hogy Mattel beszélgetek. Csak barátok vagyunk.
-A te számodra lehet, de vajon fordítva is igaz?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Ne foglalkozz vele. Amúgy meg nem tehet róla. Nem tudja, hogy van barátom.-vette védelmébe Ash.-
-De igenis foglalkozok vele, a k*rva életbe. A barátnőm vagy, más srácok ne flörtöljenek veled.-közöltem vele.
-Te...féltékeny vagy?-húzódott apró mosoly szája szélébe.
-Féltékeny vagyok, mert a bassza meg, SZERETLEK!